„Elég jó szülő.” Egy kifejezés, amit egyre többször hallunk, de vajon értjük is, mit takar? Tökéletesség helyett valami mást kínál: realitást, emberközelséget, megkönnyebbülést. És talán ennél többre nincs is szükségük sem a gyerekeknek, sem nekünk, szülőknek.
A fogalom eredete Donald Winnicott brit gyermekorvoshoz és pszichoanalitikushoz köthető. Ő volt az első, aki az 1940-es évektől kezdve rendszeresen beszélt a szülőségről a BBC rádióműsorain keresztül. Eredetileg még „elég jó anya” formájában hangzott el, hiszen akkoriban főként az anyák feladata volt a gyermekgondozás. Mégis, mára ez a kifejezés sokkal tágabb jelentéssel bír, és minden olyan személyre értjük, aki nevel, gondoskodik, szeretettel fordul egy gyermek felé – legyen az anya, apa, nagyszülő vagy más gondviselő.
A csecsemő eleinte teljes “szolgálatra” kényszeríti az anyát, aki igyekszik minden igényét kielégíteni a saját alvása, evése, sokszor pisilése és kikapcsolódása rovására. Fontos megjegyezni, hogy a csecsemő eleinte nem tesz különbséget önmaga és az édesanyja között. Szimbiózisban vannak, a baba egy „varázsvilágban” él, ahol ha felmerül egy igény, akkor az azonnal kielégítésre is kerül.
Nem lehet azonban sokáig és folyamatosan tökéletesen ellátni ezt a feladatot. És nem is kell. Az elég jó anya időnként engedi, hogy rövidebb időkre a gyermek frusztrálódjon, a felmerült igényt (éhség, pelenkacsere, félelem stb.) nem azonnal elégíti ki, hanem kis késleltetéssel. Ez nem feltétlenül szándékos, gyakran csak természetesen alakul így. Például életszerű, hogy a szülő maga is kimerült és túl mélyen alszik, vagy még befejez egy műveletet a konyhában, esetleg elfoglalt a másik gyermekkel.
Ez a késleltetés nem is baj, hiszen alapvető szerepet játszik abban, hogy a gyermek idővel megtanulja saját maga szabályozni az érzelmeit, megtapasztalja a valódi világot a varázslatos, szimbiotikus világ után. Segíti az átmenetet, segít a valódi, külső világ részévé válni. Később is fontos lehet ez a „hátralépés”: amikor jön a dackorszak, vagy éppen együttműködésre, konfliktuskezelésre próbáljuk tanítani a kisgyermekeket. Így tanulják a gyerekek az önálló eligazodást a világban, a döntések meghozatalát, problémamegoldást.
Tökéletes szülő nem létezik. Az elég jó szülő szeretetteljes, figyelmes, néha hibázik ugyan, mint minden ember, melyből képes tanulni. A gyermek számára nem az a legfontosabb, hogy minden pillanatban tökéletes ellátásban részesüljön, hanem az, hogy stabil, kiszámítható háttér vegye körül, ahol biztonságban érezheti magát.
Az elég jó szülőség megengedi, hogy elfáradjunk, hogy legyenek rossz napjaink, hogy időnként elveszítsük a türelmünket, majd később helyrehozzuk a kapcsolatot. Ez a fajta hitelesség és rugalmasság az, ami hosszú távon erősíti a kötődést, mi több, fejleszti a gyermek érzelmi intelligenciáját.
Manapság, amikor a közösségi média és az online szülői fórumok folyamatos összehasonlításra és a tökéletességre sarkallnak, különösen felszabadító lehet ez a szemlélet. Nem kell mindent tudnunk, nem kell minden tanácsot megfogadnunk, és nem kell minden helyzetre tökéletesen reagálnunk. Az elég jó szülő felismeri a saját határait, és tudja, hogy a stabil jelenlét és a kapcsolatra való nyitottság fontosabb, mint a tökéletesség látszata.
Ez a gondolat segít lecsendesíteni a belső kételyeket, és emlékeztet arra, hogy nem az számít, hibázunk-e, hanem az, hogyan viszonyulunk utána a gyermekünkhöz. Ott vagyunk-e, megnyugtatjuk-e, tanulunk-e közösen a helyzetből?
Az „elég jó szülő” nem kevesebbet jelent, mint a legjobbat adni úgy, hogy közben emberek maradunk. Ez nem feladás, épp ellenkezőleg: ez a hosszú távon fenntartható, szeretetteljes, hiteles szülőség kulcsa.